Szerző: Gosztola Beatrix.

Ne kérdezzétek miért Ő jutott eszembe, de filozófiai vonatkozásban ha megpróbálnánk definiálni a karriert nagyjából így kérdezett volna vissza: „Vajon mi a siker mércéje?”

Ma, amikor azt halljuk, hogy „karrier”, legtöbben a céges ranglétrára gondolunk, az előléptetésre, pozíciókra, címkékre vagy épp arra, hogy valaki saját vállalkozást indít. Szó, amit naponta használunk, de ritkán állunk meg, hogy elgondolkodjunk rajta: Hol kezdődik? Hol ér véget? És vajon tényleg csak a munka világáról szól?

A karrier fogalma szinte végtelen jelentéssel ruházható fel. Egyszerre hordozza a fejlődés lehetőségét, az önkifejezés szabadságát, és az alkalmazkodás kényszerét. Mégis, ha hozzáteszünk egyetlen toldalékot – karrierista – sokak számára ez a szó máris negatív érzéseket kelt. Reflexből megjelennek arcok előttünk. De vajon ezek az arcok példaképek? Vagy inkább torz tükrök, amikről nem is szívesen beszélünk nyíltan?

Ha innováció és karrierista kombinációja kerül terítékre azonnal férfiakat kezdünk sorolni: Elon Musk, Steve Jobs, Jeff Bezos. Úgy pattannak ki agyunk egy szegletéből, mintha újkori mitológiai hősök lennének. És milyen beszédes, hogy én magam is, reflexből, kizárólag férfiakat említek. Holott ebben az üzleti szférában – és minden más területen is – számtalan nő alkot, vezet, inspirál. Mégis: a felsorolás nem említi őket.

Innen indul ez az írás. Nemcsak azt vizsgáljuk, mit jelent nőként karriert építeni, hanem azt is, hogyan torzult el maga a szó jelentése, és hogyan vált a női életutakban egyszerre vággyal, bűntudattal és kompromisszumokkal átitatott fogalommá. A célunk nem egy új definíció, hanem egy új kérdéssor. Mert csak ha újra kérdezünk, kezdhetjük el másképp látni a választ is.

Létezett már karrierista nő, mielőtt maga a szó megszületett volna

A történelemkönyvek lapjain, jóval azelőtt, hogy a „karrier” vagy a „női egyenjogúság” szavak bekerültek volna a köztudatba, már ott álltak nők, akik életútjukkal, döntéseikkel, és bátorságukkal messze meghaladták saját koruk elvárásait.

Kleopátra például nem csupán egy szép, csábító királynő volt, ahogy sokáig leegyszerűsítették, hanem egy képzett, több nyelven beszélő, diplomáciailag zseniális uralkodó, aki egy birodalom stabilitását próbálta fenntartani a Római Birodalom árnyékában. Nőként úgy került a hatalom csúcsára, hogy közben folyamatosan férfiak között kellett navigálnia – és elviselnie azt, hogy minden döntését az érzelmeihez, nem pedig az eszéhez kötötték.

I. Erzsébet, Anglia királynője, a „szűz királynő”, akinek uralkodása alatt virágzott fel az angol reneszánsz és vált világhatalommá az ország, úgy tartotta meg pozícióját, hogy soha nem ment férjhez – nem azért, mert nem lehetett volna, hanem mert felismerte: a házasság akkoriban hatalmi lemondással járt volna. A női vezetői létet egyedül, háttér nélkül kellett újradefiniálnia, miközben végig ott lebegett felette az ítélet: hogyan lehet nőként ilyen kemény?

Mária Terézia, aki 16 gyermeke mellett kormányozta a Habsburg Birodalmat, reformokat vezetett be, hadsereget irányított, és a legtöbb férfi ellenfelét maga mögé utasította. Mindezt úgy, hogy kezdetben még a trónra lépését is kétségbe vonták, pusztán a neme miatt. Ő volt az, aki bebizonyította: lehet egyszerre anya, uralkodó, diplomata és stratéga – még ha ez az út állandó kétkedéssel és politikai támadásokkal is járt.

Jeanne d’Arc, egy parasztlányból lett hadvezér, a francia nemzeti identitás szimbóluma, 17 évesen vezette csatába a katonákat, mély hittel, belső elhivatottsággal. Bíróság elé állították, nemcsak azért, amit tett, hanem leginkább azért, hogy nőként tette. Fiúruhát viselt, döntéseket hozott, parancsokat adott – mindez halálos bűnnek számított egy olyan korban, ahol a nőnek nem volt helye a harctéren, sem a döntéshozásban.

Marie Curie nevét már egy modernebb korban tanultuk, mégis ő is egy olyan világban nőtt fel, ahol a női tudósokat legfeljebb feleségként vagy asszisztensként ismerték el. Ő lett az első nő, aki Nobel-díjat kapott – kétszer is, két különböző tudományágban. Nemcsak a kutatással, hanem azzal is meg kellett küzdenie, hogy nőként lehessen jelen egy férfiak által uralt tudományos közegben, miközben anyaként is helyt kellett állnia.

És ott van Frida Kahlo, aki nem a hatalomban, hanem a művészetben és az önkifejezésben lett forradalmi. A testével, fájdalmával, szenvedésével, másságával nem elbújt, hanem festett – önmagát újra és újra. A világ először elintézte annyival: Diego Rivera felesége. Aztán felismerte: Frida saját világ, saját karrier, saját ikon.

Ezek a nők nem karrieristák voltak abban az értelemben, ahogy ma használjuk a szót, hanem saját korukban építettek egy életutat, amely túlnőtt a társadalmi elvárásokon. És mindegyikük útja tele volt elutasítással, kétkedéssel, megszégyenítéssel, néha halállal is. Mégis mentek tovább.

Ők voltak az első karrierépítők – akik nem kapaszkodtak fel a ranglétrán, mert akkor még nem is volt, hanem maguk ácsolták össze az első fokokat.

Amikor már nem egyedül mentek előre – a női karrier mint mozgalom

A 18–19. század fordulójára egyre több nő mondta ki: nem elég, ha egy-egy kivételes nő eljut valahová – rendszerszinten kell megváltoznia a játékszabályoknak. A női karrier innentől kezdve már nemcsak egyéni bátorság, hanem társadalmi küzdelem is lett.

A 19. században a nők először az oktatáshoz való jogot, a szavazati jogot és a munkavállalás lehetőségét követelték – ezek voltak az első lépések ahhoz, hogy egyáltalán karrierről beszélni lehessen. Addig ugyanis a karrier csak a férfi életút természetes része volt, míg a nő életét a „család – szolgálat – csend” hármasa határozta meg.

A nő, aki dolgozni akart, akinek véleménye volt, vagy ne adj’ Isten, pénzt keresett, az gyanús lett. Ha pedig nem akart férjhez menni? Pláne.

És elérkezünk a 21. századhoz, ahol elvileg minden adott – de valami még mindig feszül

Ma már nők tanulnak egyetemeken, céget alapítanak, vezető pozícióban ülnek, Nobel-díjat nyernek, űrbe mennek, vagy épp falvakat építenek újra, de a társadalmi narratíva még mindig nem tudta egyértelműen elfogadni a női karriert.

A „karrierista nő” ma is gyakran negatív címke.
Az ambiciózus nő: „rideg”.
A vezető nő: „férfias”.
A vállalkozó nő: „önző”.
Az anyaként is dolgozó nő: „nem figyel eléggé a gyerekére”.
A gyermektelen karrierépítő: „biztos trauma érte”.

És ezzel szemben a férfi, aki dolgozik, keres, vezet, vállalkozik? Természetes. Egyértelmű. Összekacsintósan elismert.

A XXI. századi női karrier tehát már nem a jogok hiányán múlik, hanem a szerepek és várakozások folyamatos konfliktusán. A nő választhat, de minden választásában ott van egy másik szerep árnya, amit épp nem tud teljesen betölteni. Ha dolgozik, mi lesz az anyasággal? Ha otthon van, mi lesz a szakmai identitással? Ha vezet, ki fogja szeretni?

A karrier, amit nem nevezünk nevén

Érdekes, hogy míg a női karrier fogalmát naponta újra és újra magyarázzuk, árnyaljuk, címkézzük, addig a férfi karrier mintha önmagától értetődne. Nem mondjuk ki, nem tesszük idézőjelbe, nem fűzünk hozzá indoklást – egyszerűen csak van. Egy furcsa csend veszi körül, mert ….