Évekig mondtam magamról, hogy „nagy megoldó vagyok” – ami anyaként, PR-igazgatóként és gasztrokurzusvezetőként persze sokszor hasznos. De nem mindig szükséges. Sőt, nekem is be kellett látnom, hogy sokkal többre lehetek képes, ha elfogadom, vagy akár kérek(!) segítséget. Azt mondják, amit adnak, el kell fogadni. Vajon miért nem alkalmazzuk ezt a segítségnyújtásra?

„Megoldom egyedül!” – ezt tanultuk, ezt láttuk az anyáinktól, nagymamáinktól, és ezt sugallja a közösségi média is. Erős, önálló, független nők kellenek. De tényleg kellenek? És akkor kinél marad a puhaság, az óvó, megtartó szeretet? Így mi marad a férfiaknak? Lehet, hogy a környezetünk elvárja, hogy erős nők legyünk, de attól tartok, félreértjük a feladatot.

“Azt hisszük, hogy akkor tűnünk erősnek, ha mindent egyedül oldunk meg.”

Gyulasi Georgina

Kiskorunktól tévesen nevelték belénk az önállóság fogalmát. A gyerekeimtől mindig azt kérdezem, amikor segítséget kérnek, hogy lustaságból jönnek hozzám, vagy azért, mert valóban gondoskodásra van szükségük, mert egyedül nem megy? Nem mindegy! És ez ugyanúgy igaz a felnőttekre is. Talán pont ezt tanultuk meg rosszul, ezért érezzük úgy, hogy ha segítséget kérünk, akkor biztosan bénák vagyunk – pedig elismerni, hogy valamiben nem vagy olyan jó, mint a saját területeden, nem ciki, hanem menő. Legalábbis szerintem egy ideális világban így kellene lennie.

Bele sem gondolsz, hogy otthon talán észre sem veszed, hogy áldozat szerepben vagy – hiszen mindig ezt a példát láttad. Ezért nem mondod a férjednek, hogy szeretnéd, ha ő mosogatna, vagy ő fürdetné meg a gyereket. Így mindent, de tényleg mindent egyedül csinálsz. A nagyszülők vidéken vannak, és vagy nem is akarnak segíteni, vagy te nem mersz segítséget kérni, hiszen akkor anyád és apád rájönnének, hogy nem vagy elég jó szülő, mert nem tudod megcsinálni azt, amit ők bizony megtettek. Vagy attól félsz, kiderülne, hogy nem vagy olyan talpraesett, mint a szomszéd Gizi lánya, aki bezzeg mindent egyedül csinál, és bizony nem nyafog.

Haladó fokozat, amikor már elkezded átvenni a családfenntartó szerepét is. Aztán egy nap ott ülsz egy üres albérlet padlóján, kiégve, túl egy váláson, mindened odalett, mert a volt férjed most már tényleg nem segít. És még ekkor sem kérsz segítséget, mert majd te megoldod. Gratulálok! Majdnem kiestél a játékból. Fogd az utolsó „Újra” tábládat, és írd össze, miben nem kértél segítséget, majd a lap hátoldalára írd fel, miben tudsz ezután segítséget kérni.

Hétvégi főzőtáborokat tartok. Csak nőknek. Nem mellesleg egy fantasztikus segítővel, aki nélkül nem tudnám megszervezni és levezényelni az eseményeket. Azért csak nőknek, mert rájöttem, hogy ma már alig ülünk le hosszabb időre egymással. Más korosztályokkal pedig szinte egyáltalán nem találkozunk. Tudom, boomer dolog azt mondani, hogy „régen a fonóban…” Pedig ott az idősebb nők tényleg beavatták a fiatalokat, tanácsot adtak, tapasztalatot cseréltek. A fiatalok pedig egy kis színt vittek az idősebbek életébe, vagy megmutatták, milyen új lehetőségek léteznek.

Amikor rájöttem, hogy ez hiányzik, megszerveztem az első főzőtábort, ahol a legfiatalabb nő 34 éves volt, a legidősebb pedig közel hetven. Rettegtem, hogy mihez kezd majd egymással 8 nő – a táborvezetőkkel együtt 10-en voltunk –, akik nemcsak korban különböztek, de teljesen más anyagi háttérrel és családi állapottal érkeztek. Volt olyan tábor, ahol egyszerre volt jelen elvált, hajadon, özvegy, olyan, aki soha nem volt házas, de több élettársi kapcsolata is volt, és olyan is, aki boldog házasságban élt már sok-sok éve.

És mihez kezdett egymással ez a sok különböző nő? Felismerték, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. Majd elkezdték megosztani a tapasztalataikat, és már az első este segíteni kezdték egymást. Pedig csak pihenni és főzni jöttek. Az idősebb, elvált nő elmondta a válni készülő, szenvedő feleségnek, hogy neki miben segített a válás, és mi volt nehéz a folyamatban. A háromgyerekes anya, aki először utazott el hétvégére a gyerekei nélkül, tippeket kapott egy másiktól, akinek nagyobb gyerekei voltak, és már túl volt az elengedés fájdalmas részein. Úgy kértek segítséget egymástól, hogy észre sem vették.

Ezután másnap eggyel nőtt a tét. Az egyik kedvenc részem ezekben a főzőtáborokban a szombati ebéd. Ilyenkor én főzök a táborozóknak. De nem csak főzök. Az a feladatuk, hogy semmiben sem segíthetnek. Nem csak a főzésben, de nem teríthetnek, nem vihetik oda az ételt az asztalhoz, és el sem pakolhatnak maguk után. Amikor az első este ismertetem a programot és részletezem a szombati ebédet, a többség kacagva mondja, hogy nekik aztán nem jelent nehézséget csak ülni és elfogadni, hogy valaki más végzi helyettük a munkát. Szombaton pedig jön a döbbenet.

Ahelyett, hogy békésen ülnének a teraszon vagy a medence mellett, a konyhában és az asztal körül köröznek. Nem csak az ebédet várják, hanem lopva azt figyelik, mit csinálhatnának, mit lehetne mégis elvégezni a terítésnél vagy a tálalásnál. Nyolcból hatan egyszerűen nem tudják elfogadni, hogy valaki értük tesz valamit, hogy kapnak. Erőt kell venniük magukon, hogy csak kinyújtsák a kezüket, és elfogadjanak. De nem engedek, és az ebéd végére garantált a katarzis. Minél inkább elutasítja valaki a mindennapokban a segítségnyújtást, annál erősebb a felismerése, hogy a segítség elutasítása annyira a működése részévé vált, hogy már elfogadni sem tud.

Tapasztalatból mondom: ez csak gyakorlás kérdése. Kezdd ott, hogy ha valaki csak egy figyelmességgel fordul hozzád – például megkínál vízzel, átadja a helyét, hozni akar neked egy széket, vagy meghív egy kávéra –, fogadd el! Áldozatból van elég. Legyél inkább olyan erős nő, aki elfogadja a segítséget.

Minél inkább elutasítja valaki a mindennapokban a segítségnyújtást, annál erősebb a felismerése, hogy a segítség elutasítása annyira a működése részévé vált, hogy már elfogadni sem tud.

A cikk a Growth Women 2025 / I. tavasz számában jelent meg.