Mi történik, ha valaki nem kér engedélyt ahhoz, hogy önmaga legyen? Mi kell ahhoz, hogy valaki csendben, következetesen felépítse a saját márkáját – a megszokott kereteken kívül? Miért olyan nehéz nemet mondani, és hogyan tanulhatjuk ezt meg mégis? És mitől lesz egy kiegészítő több, mint egy divatcikk? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ, amikor leültünk beszélgetni Magyarósi–Bánki Dórával, a TiaTia alapítójával – egy olyan nővel, aki nemcsak megálmodott valamit, hanem meg is valósította azt.

Január végén ültünk le Magyarósi Csabával, Magyarország egyik legfelkapottabb szakmai influencerével egy eszemcserére. Ő éppen Cipruson volt, mi pedig a Váci úti irodánkban. A kamera két oldalán kíváncsian hallgattuk egymás történetét. Nem volt konkrét cél, csak egy hosszú, őszinte beszélgetés egy olyan emberrel, akit régóta figyelünk, és akire nagyon kíváncsiak voltunk. Szó esett mindenről – de tényleg mindenről: tartalomról, életről, egyensúlyról. Aztán valahogy Dóra került szóba. És ott, abban a pillanatban valami bekattant. Ahogy Csaba elkezdte mesélni a történetét, és egyre jobban bevezetett minket a kulisszák mögé, már tudtam, mi következik. Pont ilyen történetet kerestem. Nem kellett túlgondolni. Le is csaptam rá – nekem kell ez címlapsztorinak. Ilyenkor nem szoktam hosszasan agyalni – csak tudtam: ezt én akarom megmutatni.

Azóta a januári nap óta tudtam, hogy Dóra lesz a címlapon. De persze ezt sokáig titokban kellett tartani, és ez egy izgalommal teli időszak volt. Mert a címlapjainkon nem random arcok szerepelnek, akiket csak azért teszünk ki, hogy jobban fogyjon a lapszám. Nem celebekről, nem felkapott, sokszor elcsépelt történetekről vagy vállalkozókról van szó. Hanem azokról, akik csendben, de makacsul építenek valamit. Akik mögött ott van a tartalom,a teljesítmény, a döntés, a karakter. És Dórában ez mind ott van. Majd eltelt két hónap. Folytak az egyeztetések a fotóstúdióval, Dórával, de még nagy volt a csend. Aztán március végén, a fotózás napján megérkezett. Egy friss baleset miatt bekötött lábbal, de mosolyogva. Bebicegett a stúdióba, felült a sminkszékbe – és végre személyesen is tudtunk találkozni, majd belekezdett a történetébe. Nem hivatalos kérdések, nem hivatalos szerepek. Inkább két nő beszélgetett – karrierről, családról, és arról, hogyan születik meg egy új divatmárka.

A TiaTia mögött nem egy influencerfeleség áll, hanem egy nő, aki mindig is a saját útját járta. Akinek fontos, mit jelent az a közeg, amiben létezik. Aki, ha nem érzi jól magát egy helyzetben, nem szól, csak feláll és megy tovább. Pontosan tudja, mitől lesz valami igazán az övé. És azt is, mikor jött el az ideje, hogy a saját álmát megmutassa.

Minden interjúnak van egy pillanata, mondata, tanulsága, amit magammal viszek. Nem egy posztolható szlogen, nem egy divatos semmitmondó idézet – csak egy mondat, egy gondolat, ami mély nyomot hagy bennem, és később valahol, valamikor előbukkan vagy egy darabig elkísér. Lubics Szilvivel például a mantrákról beszélgettünk, azokról a belső monológokról, amik a végkimerülés szélén is kapaszkodóként szolgálnak. Dóra esetében viszont valami más maradt meg: a nemet mondás művészete. Ismerős érzés, amikor nem mersz nemet mondani? Én is sokszor kerülök ebbe a szitációba.

Dóra viszont mintha zsigerből tudná: „Mindig ennyire határozott és céltudatos voltál?” – kérdeztem, és mielőtt befejeztem volna a mondatot, már bólintott is.

„Igen. Az igazság az, hogy mindig ilyen voltam. A szüleim mesélték, hogy már kisbabaként , amikor behajoltak a kiságyhoz, nem mosolyogtam vissza csak azért, mert valaki kedveskedett. Ahhoz tényleg valami különleges kellett. Már akkor is megvolt bennem ez a belső tartás, ez a határozottság

– és ez végigkísért az egész életemben.”

Nem volt benne semmi keménység. Egyszerűen csak tudta, mit akar. Nem volt harsány, nem akart többnek látszani – de nem is szorult magyarázatra. Mindig is tisztában volt azzal, hogy mi fér bele, és mi nem. Amikor arról kérdeztem, honnan jön ez a fajta magabiztosság, nem kellett sokat gondolkodnia. „Ez a szüleimnek köszönhető. Ők nagyon korán felhívták a figyelmemet ezekre az alapszabályokra. Ha valaki miatt rosszul éreztem magam, elmondták, hogy az nem az én felelősségem. Hogy attól, mert valaki más így vagy úgy viselkedik, nekem nem kell rosszul éreznem magam. Egy csomó mindentől mentesítettek már fiatalon ezzel az alapvetéssel.” És ez nemcsak megmaradt benne, de ahogy idősödött, rájött: ez egy járható út. Nem feltétlenül könnyebb – de hosszú távon megéri.

„Mostanában sokszor hallom, látom, hogy emberek azt tanulják, hogyan kell nemet mondani, határt húzni. És ez nagyon rendben van. De én valahogy ebbe nőttem bele. Nekem nem okozott gondot, ha nem akartam inni abból, amit körbeadtak. Vagy ha valami nem volt rendben, szóltam. Pénzről is tudtam beszélni. Egyszerűen csak tudtam, hogy ha valami nem jó érzés, akkor abba nem kell belemenni.”

Nem erőből jött ez, hanem belülről. Nem volt benne megfelelés, sem kompenzálás – csak tisztán érzékelte, hogy mire mond igent, és mire nemet. És ez azóta sem változott. Közben, ahogy hallgattam, azon gondolkodtam, miért is nem tanítják ezt mindenkinek gyerekkorban. A határhúzást. Azt, hogyan lehet tisztelettel nemet mondani, miközben magadért állsz ki. Mert hiába mondja Dóra olyan könnyedséggel, mintha…